Ezúttal kissé rendhagyó témáról írunk, ugyanis az Európa bajnokság kapcsán beindult hazánkban a fociőrület. Válogatottunk az előzetes várakozásokat túlteljesítve szerepel, így még azok is érdeklődéssel fordulnak a képernyők és a szabadtéri kivetítők felé, akik eddig egyáltalán nem érdeklődtek a magyar foci iránt. Kollégánk az Izland elleni drámai csatát a helyszínen nézte végig, így most egy élménybeszámoló következik a Marseille-be vezető útról és a helyszínen tapasztaltakról.

 

Ezúttal nem a bankok különféle ajánlatairól esik szó, hanem egy élménybeszámolót teszünk közzé egy utazásról, amelyen volt szerencsém részt venni. Úticélunk Marseille volt, a foci Eb Magyarország-Izland csoportmeccse. A magyar válogatott legutóbb 44 éve játszott Európa bajnokságon, és Világbajnokságon sem voltunk ott 1986. óta, így az ifjabb korosztálynak nem nagyon lehet személyes élménye ilyen jelentős futballtornáról. E sorok írója sajnos (vagy szerencsére) már abba a korosztályba tartozik, hogy a 78-as, a 82-es és a 86-os Világbajnokságon is szurkolhatott a tv-képernyője előtt a magyar válogatottnak. Na de személyesen ott lenni egy ilyen eseményen, az valami egészen más!

 

 

Az éjjel soha nem érhet véget

Hosszú, több mint 1.400 kilométeres autóútra indultunk négyesben. Az Izland elleni mérkőzésre szóló belépőt már hónapokkal korábban megvettük, ám a helyszínen találkoztunk olyanokkal is, akik jegy nélkül indultak útnak, és a szerencsére bízták, hogy találnak-e a városban eladó tikettet. Csütörtök este 10-kor indultunk útnak és kis megállásokkal egész éjjel robogtunk előre célunk felé. Az utazás során mindenhol magyar csoportokat láttunk, akik hozzánk hasonlóan Marseille-be tartottak.

A szlovén és az olasz autópályákon nem volt semmi gond, előbbi matricás, utóbbi pedig amolyan parkolóházas módon, a belépésnél kártyát húzós, majd a francia határ előtti kilépésnél fizetős rendszerű. Tehát összesen két megállással le lehet tudni Olaszországot kelet-nyugati irányban. A kapuknál minden teljesen egyértelmű, a fizetés pedig többnyire a bódéban szolgálatot teljesítő alkalmazottnál történik, aszerint, hogy a sztrádán mennyi kilométert tettünk meg.

Na, de a franciáknál semmi nem ilyen egyszerű. Az országba történő belépés után nagyjából 3 percenként kellett megállnunk újabb és újabb szakaszdíjakat befizetni. Ezeknek a rendje nem volt ám teljesen egyértelmű, mert néha egy nagyobbacska kosárba kellett hajigálni a pénzérméket, máskor pedig kártyahúzás volt a szakasz elején. És ilyenkor az országban először járó (és fáradt) utazó kissé értetlenkedve keresgél, hogy akkor most melyik kapuhoz is kell besorolnia. Persze ezzel semmi gond nem lenne, ha francián kívül angolul is kiírnák a legfontosabb tudnivalókat a rendszer használatához.

Persze a franciák nagyon büszkék a saját nyelvükre, merthogy valamikor világbirodalom voltak, és így nem nagyon használnak más nyelvet, főként pedig a nem annyira kedvelt britek nyelvét. Később is meglepő volt tapasztalni, hogy Marseille gyorséttermében a kiszolgáló huszonéves lány semmilyen nyelven nem tud megszólalni a francián kívül. Persze nagyon kedves volt, ahogy lassan, tagoltan mondta franciául a mondókáját, és végül is nagy mutogatással sikerült megértenünk egymást. Kíváncsi lennék, hogy ott a fiatalok vajon milyen nyelvet tanulnak a gimnáziumban, mert gyanítom, hogy még a magyar gyorséttermekben is jobban meg tudja magát értetni a külföldi, legalább is egy hamburger menü rendelését illetően egészen biztosan.

 

Varázsolj nekünk valami szépet!

A francia határt átlépve, és az autópálya kapuin átküzdve magunkat rövid időn belül elértük Monacót. Ha az ember arra jár, akkor természetesen tesz egy rövid kitérőt a legendás Monte Carlóba, így mi is a tengerparti miniállam fővárosa felé fordultunk. A mélygarázsban a parkolás a vártnál olcsóbb volt, így engedélyeztünk magunknak egy nagyjából 2 órás sétát a legendás luxusvárosban. Hatalmas élmény volt azon az aszfaltcsíkon végigmenni, amin a Forma 1-esek versenyeznek. Átsétáltunk az alagúton, fotózkodtunk a hajtűkanyarban, és közben szájtátva bámultuk az egekig érő gazdagságot, ami a városban mindenhonnan áradt. Ennyi Ferrari, McLaren, Porsche, és a jó ég tudja még, milyen márkájú extra sportautók szerintem a világnak egyetlen más pontján sem találhatóak ilyen jelentős koncentrációban. Magamban úgy határoztam meg Monte Carlót, hogy ez a szupergazdagok játszótere.

Egy ilyen helyen nem csak dísznek vannak a Ferrarik a szalon előtt kiállítva, hiszen itt minden harmadik autó valami 50 millió forintos vagy még drágább csoda volt. Persze Monacóban sem mindenki hipergazdag, de nem nagyon lehetett helybéli rendszámmal Audinál gyengébb járművet látni az utakon. Ilyen helyen járva az ember elgondolkodik, hogy vajon mennyit kereshet az a takarító, akit az egyik luxushajón láttunk törölgetni a kabin falát. Lehet, hogy az ember egy ilyen állásban, ilyen fizetésért még a takarítást is szívesen végzi. Ha pedig monotonnak találja a munkát, akkor elmerenghet a Földközi tenger vagy Monte Carlo luxusépületeinek látványán. Bár biztosan ezt is meg lehet unni…

 

 

A városnézés után folytattuk utunkat szállásunkhoz, ami 60 kilométerrel volt Mareseille előtt egy tengerparti kisvárosban. A hely kiválasztásánál az olcsóság volt a fő szempont, és a szállással igazából nagyobb baj nem volt, a kétcsillagos minősítéstől elvárható szintet hozta. Érkezéskor a recepciós nehezen került elő, jó negyedórás kopogás, csengetés, telefonálás után sikerült elérnünk, hogy a szálloda ajtaja megnyíljon előttünk, és végre bejuthattunk a szobánkba. Ez igencsak jól esett, hiszen 1.400 kilométer és 14 órás autózás után jutottunk el idáig.

A recepciós egyébként tudott angolul, és így a nagyon akadozva működő free wi-fi használatában is próbált segíteni. Sajnos nem nagyon sikerült lelket csiholni a vezetéknélküli netbe, de a másnapi Marseille-i parkolási gondjaink megoldásához jó segítséget nyújtott recepciósunk.

 

Repülj velünk a szerelem szárnyán!

Még ehhez az alcímhez is kapcsolható egy sztori, ugyanis Marseille-be már jóval a délután 6 órás kezdés előtt beértünk, és az autó leparkolása után egy nagy sétát tettünk a városban. Ennek során eljutottunk a régi kikötőbe is, ahol a halpiacon mindenféle, főként a franciáknak csemegének számító tengeri herkentyűt árultak. A kikötőtől nem messze beültünk egy bisztróba egy sörre, kávéra, és itt összefutottunk egy ismerős párral, akikről kiderült, hogy István röviddel korábban kérte meg kedvese, Márti kezét, mindezt teljes meglepetésként. Azért a lány már sejthetett valamit, hiszen azonnal igent mondott. Tehát nekik még a szerelem szárnya is megvolt a fülbemászó slágerből.

Talán mondani sem kell, hogy sétánk során rengeteg magyarral találkoztunk, hiszen nagyjából harmincezer honfitársunk érkezett a mérkőzésre Marseille-be. Az izlandiak ennél valamivel kevesebben, talán csak feleannyian voltak, és egészen feltűnő volt, hogy a legtöbben teljes családdal, asszonykával, kisgyerekekkel érkeztek, mindegyikük az izlandi válogatott kék mezében feszítve. Nagyon szelíd, kissé zárkózott, de barátságos nép, többükkel is lehetett pár szót váltani az esélyekről, és persze voltak magyar srácok, akik nem voltak restek és a szép izlandi leányokkal fotózkodtak együtt. Ki tudja, mi lehet az izlandiak titka, de csak nagyon kevés túlsúlyos szigetlakót láttam, talán a halfogyasztás vagy a jó levegő teszi, hogy ilyen fittek. "Egyen halat, finom falat!"

Eredetileg a szurkolói menettel szerettünk volna haladni a stadionig, de valahogy nem volt pontos a tájékoztatás, merthogy sokakkal együtt úgy tudtuk, hogy a FanZone-tól fog indulni a menet, ám a vezérszurkolók csoportja valamiért a régi kikötőtől indult el. Így hát erről a menetről lemaradtunk, ezért szervezetlenül bár, de így is nagyon jó volt végigmasírozni a helyi Andrássy úton (Avenue du Prado) a tengerparttól a stadionig. Bár hivatalosan alkoholtilalom volt a városban egy héttel korábban történt rendbontások miatt, ám mégis volt sok hely, ahol a sétától fáradt szurkolók sörözhettek. Természetesen izlandiak, magyarok és franciák a legnagyobb barátságban iszogattak együtt. A hangulat egyre emelkedettebb lett, és ez csak fokozódott, amikor néhány órával később elkezdődött a várva-várt meccs. Érdekes még megemlíteni, hogy a beharangozott hatalmas biztonsági ellenőrzés nem volt szigorúbb bármely hazai válogatott meccshez képest. Persze a szurkolói leleménynek szinte semmi nem szabhat gátat, így ezen a meccsen is bejutott néhány hanggránát és füstbomba a nézőtérre. Egyesek szerint ugyanis ezek nélkülözhetetlen kellékei egy focimeccsnek.

 

 

Indul az utazás, csak erre vártál

A szurkolás frenetikus volt, hihetetlen élmény volt jelen lenni és szurkolni hatvanezer emberrel együtt egy ilyen jelentős eseményen. A magyar válogatott ezúttal sem okozott csalódást, óriási hajtással sikerült kiegyenlítenünk az izlandiak véleményes tizenegyesből szerzett előnyét. Az utazás tehát folytatódik tovább, de immár nélkülünk, hiszen minket hazaszólított a kötelesség.

Röpke 72 órás kirándulásunk során a két éjszakai szállás, az útiköltség, a főként gyorséttermes és bagettes-szendvicses étkezések költségei, plusz az ilyen helyeken kötelezően beszerzendő ajándéktárgyak ára összességében 250 eurót tett ki. A meccsbelépő a hosszú oldali második karéjba, tehát nem a kapu mögé és nem a „kakasülőre”, hanem a szögletzászló felé a 65. sorba szólt, és így ez a 2. kategóriás jegy 105 euróba plusz 15 euró postaköltségbe került. Összességében tehát 370 eurót, azaz nagyjából 115 ezer forintot tett ki az összes költsége egy olyan útnak, amilyen élmény talán csak egyszer adódik az ember életében. De ha valahogy sikerülne jegyet szerezni a nyolcaddöntőre, akkor még az is lehet, hogy visszamegyünk! A nizzai stadiont úgyis láttuk oda-vissza úton az autópálya mellett, szívesen megnéznénk belülről is.

 

Ha valaki e sorokat olvasva kedvet kapott egy francia kiránduláshoz, és ideje engedi, de épp nem áll rendelkezésére a szükséges útiköltség, akkor érdemes szétnézni a személyi kölcsön ajánlatok között. Egy ilyen utazás örök élmény marad, és mint láthatjuk, nem is olyan elérhetetlenül drága.