Földünk számtalan országában használnak kiegészítő pénzeket. Ezek sokkal ellenállóbbá teszik a gazdaságot, azáltal, hogy segítik az emberek és a vállalkozások egymás közötti csereügyleteinek elszámolását. Úgy gondoltuk, hogy tennünk kell azért, hogy többen megismerjék azokat az elveket és rendszereket, amik sok millió ember életét teszik kiszámíthatóbbá. Az alábbi ismertető az Új pénz egy új világnak című könyvben olvasható, amit ingyenesen le lehet tölteni innen vagy megrendelhető innen.

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, létezett egy kor, amelyben a társadalom minden csoportjára szokatlan virágkor köszöntött. Mindenkinek volt munkája, a munkakörülmények jók voltak, és még a családra, a közösségre, a személyes kedvtelésekre is maradt idő. Ezt az időszakot a tudomány, technika, oktatás, irodalom, zene, művészetek és mesterségek jelentős fejlődése jellemezte. A kor etikájának középpontjában az együttműködés, a kivételes polgári önérzet és a hosszú távú gondolkodás állt. A jó körülmények eme szokatlan konstellációja ráadásul a világtörténelem talán leggyönyörűbb és legmaradandóbb alkotásait eredményezte.

 

 

Bár tündérmesének tűnik, ez a kor nemcsak hogy létezett, de évszázadokig fenn is maradt. Ugyanazon a területen virágzott, amelyről a mai monetáris és bankrendszerünk ered: Nyugat-Európában. Hozzá kell tennünk azonban, hogy jóval a jelenlegi monetáris paradigma és a modern kor létrejötte előtt alakult ki. Azóta majdnem egy évezred telt el, ám ez a kor sok különleges tanulsággal szolgál a ma emberének.

 

 

Az érett középkor 

 

A középkort azért nevezték el így, mert Európa történelmének azt az időszakát ölelte fel, amely Róma bukásától (Kr. u. 400-as évek közepe) a reneszánszig tartott (az 1400-as évek vége). A kort néha úgy emlegetik: „a sötét középkor”, és a közhiedelem szerint általános szegénység és elmaradottság jellemezte, a szörnyű pestisjárványokról nem is beszélve. A „középkori” jelzőt még ma is pejoratív értelemben használjuk, ha valamilyen reménytelenül primitív dologról beszélünk.

 

Az erről a korról elterjedt kép azonban a 19. század nézeteit tükrözi, amelyek nagy részéről azóta bebizonyosodott, hogy pontatlanok, vagy akár teljesen tévesek. A középkor több, mint 1000 évig tartott, és a modern kutatások jóval pontosabb képet tártak fel a történelem ezen hosszú időszakáról. A kora-középkor (5-8. század) valószínűleg kiérdemelte rossz hírét, hiszen a Római Birodalom bukása utáni átmeneti zűrzavar kora volt; sőt, a viharos késő-középkor sem tartozott a történelem legfényesebb időszakai közé. Valójában a különösen visszataszító késő-középkor (14 –15. század) volt az, amely miatt a későbbi generációk – meglehetősen pontatlanul – az egész évezredre ráaggatták a „sötét” jelzőt.

Azonban a középkornak volt két és fél évszázada, amikor teljesen máshogy mentek a dolgok. Ezt a korszakot hívjuk „az érett középkornak”.

 

 

A láthatatlan motor

 

Az érett középkor Nyugat-Európájában két különböző típusú valuta működött egymással párhuzamosan. Az egyik a központosított királyi pénzérme volt, amely sokban hasonlít a mai kor nemzeti valutáihoz. A királyi érméket elsősorban a nagy távolságú kereskedelemben és a luxuscikkek kereskedelmében használták. A második típusba a különféle helyi valuták kiterjedt rendszere tartozott, amelyek elsősorban közösségen belüli csereeszközként funkcionáltak. A helyi valuták rendszerében volt egy nagyon különös jelenség: az úgynevezett állásdíj. Hasonlóan a pénzre számított negatív kamathoz, az állásdíj úgy működött, mint egyfajta parkolási díj, és akkor vetették ki, ha valaki túl sokáig tartalékolta a pénzét. Az állásdíjat az új érmék kiadásának rendszerén keresztül realizálták, amelyre akkor került sor, ha a hatalom – általában családi öröklés útján – új uraság kezébe került. Ilyenkor az újonnan hatalomra lépő uraság új érméket veretett. Általános szabály szerint négy régi érméért adtak három újat, és az egyes új érmék értéke pontosan annyi volt, mint a régieké. Ez a „renovatio monetæ” nevű hagyomány tehát azt jelentette, hogy a régebben kiadott érmék gazdája 25 százalék adót fizetett akkor, amikor az érméket visszahívták. Természetesen sosem lehetett tudni, meddig él még az érméket kibocsátó uraság (azaz meddig lesz még érvényben az éppen használt pénz), ami erős ösztönzést jelentett az embereknek arra, hogy ahelyett, hogy felhalmozzák, költsék és forgassák a pénzüket.

 

Szaknyelven, ha állásdíj van érvényben, a pénz csereeszközként még funkcionál, de értéktartóként már nem, azaz nem érdemes felhalmozni. Bár a megtakarítást bátorították, az nem pénzben nyilvánult meg, hanem termelékeny eszközökbe való befektetésben. Ilyen volt például a termőföld talajjavítása, a vízimalmok, szélmalmok karbantartása, vagy az olyan hosszú távú helyi befektetések, mint a katedrálisok. Az állásdíj alkalmazása régióról régióra változott, de általában véve elmondható, hogy nagyban ösztönözte a befektetést.

 

A korszak írásos emlékei jól tanúsítják, milyen előnyei voltak az ilyen típusú befektetéseknek. A malmokat, kemencéket, borpréseket vagy más nagy szerkezeteket éves rendszerességgel fejlesztették, vagy akár teljesen újjáépítették. „Nem vártak addig, amíg valami elromlott… Átlagban a bruttó bevétel legalább tíz százalékát azonnal visszaforgatták a gépek karbantartásába”.  Azóta egyetlen korszak sem volt, amely ilyen erősen ösztönözte volna a megelőző karbantartást. A gyakorlatban a hosszú távú befektetés lett a norma. Azoknak, akik rendelkeztek némi pénzzel, egy katedrálisba való befektetés ideális módja volt, hogy hitükről tanúságot tegyenek, és számos előnnyel járt a település számára is. A középkori katedrálisok még ma is állnak, vonzzák a világ minden tájáról érkező látogatók tömegeit, és tanúsítják építésük korának hosszú távú szemléletét.

 

Az állásdíjjal terhelt kiegészítő valuták magyarázatot adtak az érett középkor egyedi gazdasági rendszerére is. Mivel az állásdíj a vagyonfelhalmozás ellen dolgozott, ezek a valuták folyamatosan forgalomban voltak és jóval gyakrabban cseréltek gazdát a társadalom minden szintjén, mint a központi valuta. A pénzforgalom nagyobb sebessége (nagyobb számú tranzakció ugyanazzal az adott érmével) lehetővé tette a szegényebb rétegeknek, hogy jóval több tranzakcióban vegyenek részt, mint egyébként tudtak volna, ami jelentősen javította az életszínvonalukat.

 

 

Egy korszak vége

 

Ez az aranykor a 13. század utolsó évtizedeiben kegyetlen véget ért. Ennek okaként az egész Európára lesújtó pestisjárványt, más néven a fekete halált szokták emlegetni. Ám a legújabb eredmények másról árulkodnak.

 

Nyugat-Európában történelmi hatalomátrendeződés zajlott le a 13. században, amikor a király hatalmát „isteni jogból” származtató doktrína elérte legszélsőségesebb formáját. A helyi hatalmi és közigazgatási központok erős, gyorsan terjeszkedő központi hatóságok irányítása alá kerültek, amelyek a királyi udvar akaratát hatalmas hadseregek támogatásával érvényesítették. A kettős valutarendszert eltörölték, és bevezették a királyi udvar pénzkiadási monopóliumát. IX. Lajos francia király úgy rendelkezett, hogy csak királyi pénzverdéknek legyen joguk pénzt kiadni a királyságban.

Bár még jó néhány évtizedig tartott, a helyi valuták betiltása végül az egész gazdaságra mély hatást gyakorolt.

 

A régi, jól bevált monetáris rendszer koporsójába az utolsó szöget Franciaországban verték be 1294–98 között, amikor a háborús előkészületek részeként IV. Fülöp király a pénz leértékeléséhez folyamodott, hogy sürgősen előteremtse a háborúzáshoz szükséges pénzt. A leértékelés az arany- és ezüstpénzek esetében azt jelentette, hogy jelentősen csökkentették az érmék nemesfémtartalmát. Ezzel a hatalmas léptékben végrehajtott leértékeléssel IV. Fülöp egy olyan útra lépett, amely súlyos inflációt és végül gazdasági katasztrófát eredményezett.

 

A monetáris rendszer központosítása és a leértékelés a gyakorlatban kettős gazdasági csapást jelentett – előbb a monetáris eszközök beszűkülését, azután pedig inflációt. A helyi valuták betiltásával teljes függőség alakult ki a hivatalos, központilag kiadott valutától. Az 1290-es évek végén végrehajtott leértékelés nagymértékű inflációhoz vezetett. Az érvényben lévő szerződések, pénzügyi megállapodások gyakorlatilag értelmüket vesztették. A modern korban talán az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága lehetett hasonló, amelyben a pénzkínálat csökkent, azt pedig azonnali hiperinfláció követte. Ez történt az 1920-as években Németországban, vagy az 1970-es években Brazíliában is.

 

A középkori gazdasági válság általános társadalmi összeomláshoz, évtizedes éhínséghez és halálhoz vezetett. A népesség egészségi állapotának romlása elég kiterjedt volt ahhoz, hogy előkészítse a terepet a pestisnek, amely így a történelem legnagyobb világjárványává vált. Az ezután következő késő-középkor már valóban sötét volt.

Bár néhány helyi valuta egészen a 18. századig használatban maradt, ezt követően a kiegészítő valuták már soha nem tértek vissza ilyen léptékben. Többé nem érték el az ahhoz szükséges kritikus tömeget, hogy jelentősen befolyásolják a nyugati világ életszínvonalát.

 

A fentiek az Új pénz egy új világnak című könyvben olvashatóak. Ha érdekelnek a kiegészítő pénzekkel kapcsolatos további érdekességek, akkor ingyenesen a teljes könyvet innen le tudod tölteni vagy megrendelheted a Libri weboldalán.