Földünk számtalan országában használnak kiegészítő pénzeket. Ezek sokkal ellenállóbbá teszik a gazdaságot, azáltal, hogy segítik az emberek és a vállalkozások egymás közötti csereügyleteinek elszámolását. Úgy gondoltuk, hogy tennünk kell azért, hogy többen megismerjék azokat az elveket és rendszereket, amik sok millió ember életét teszik kiszámíthatóbbá. Az alábbi ismertető az Új pénz egy új világnak című könyvben olvasható, amit ingyenesen le lehet tölteni innen vagy megrendelhető innen.

 

Egyiptomban két pénzrendszer működött párhuzamosan. A Mezopotámiával és Núbiával folytatott, hosszú távú kereskedelemben szabványosított aranygyűrűket és ezüstrudakat alkalmaztak. Ezeket a fizetőeszközöket ingatlanok, luxuscikkek és házassági ajándékok megvásárlására használták. Csereeszközként és értékmegőrzőként egyaránt funkcionáltak. Azonban egy másik típusú pénz is használatban volt. Ehhez állásdíj kapcsolódott és az ételek raktározásához kötődött.

 

 

Az egyiptomi állásdíj és az ételraktározás

Egyiptomban az állásdíjas helyi pénzek – középkori társaikhoz hasonlóan – csak csereeszközként funkcionáltak az egyiptomiak között. A legfontosabb különbség az volt, hogy Egyiptomban az állásdíj közvetlenül az élelmiszerek raktározási költségére alapult. Persze az élelmiszerek raktározása egyáltalán nem csak az egyiptomi társadalomra volt jellemző. A rossz termésű évek áthidalása és az új vetés magjainak tárolása minden mezőgazdasági társadalom közös gyakorlata volt, a mezőgazdasági forradalom (i.e. 10000) kezdete óta egészen napjainkig. Az egyiptomiak azonban pénzügyi rendszerük alapjául is használták. Ez az élelmiszeralapú pénzügyi rendszer nemcsak a nemesi osztályok javát szolgálta, hanem minden egyiptominak, kiemelve az egyiptomi civilizációt a kor többi társadalma közül.

Az élelmiszer-raktározásra alapuló pénz a következőképpen működött:

Képzeljük el, hogy egy ókori egyiptomi földműves vagyunk, akinek a betakarítás után tízzsáknyi többlete keletkezett búzából. Ezeket a zsákokat a helyi búzaraktárba visszük, ahol az írnok cserébe átad egy bizonylatot a következő szöveggel: „átvettem tíz zsák búzát, aláírás, dátum”. Az időszaktól és helytől függően ezeket a bizonylatokat vagy papiruszra (egy vastag, papírszerű anyagra) írták, vagy – elméletünk szerint – egy osztrakonra, vagyis egy törött cserépdarabra, amelyből milliónyit találtak szerte Egyiptomban.
A búza alapú pénz működése akkor válik világossá nekünk, egyszeri földművesnek, amikor – mondjuk egy évvel később – visszatérünk a raktárhoz és vissza szeretnénk váltani a tíz zsák búzára szóló osztrakonunkat. Az írnok vet egy pillantást a cserépdarabon látható írásra, majd utasítja a raktárosokat, hogy utaljanak ki nekünk kilenc zsák búzát. Ekkor a következő párbeszéd kezdődhet köztünk és az írnok között:

– Én tíz zsák búzát hoztam, miért csak kilencet adsz vissza nekem?

Az írnok némileg ingerülten így válaszol:
– De az egy éve volt, nem így van?

– És akkor mi van? – kérdezünk vissza.

– Látod ott azt az őrt, aki a raktárkapu előtt áll. Neki is ennie kell! Meg nekem is, ha már itt tartunk. És minden óvintézkedésünk ellenére a búzát időnként megdézsmálják a patkányok és az egerek.

– Na jó, de mi köze ennek az én tizedik zsák búzámhoz?

 A tizedik zsák búza az állásdíj, amely fedezi a búza egy éves raktározásának költségeit. Így tehát az egyiptomi osztrakonokért az idő előrehaladtával egyre kevesebb árut lehetett kapni. Például ha nem egy évvel, hanem csak hat hónappal később tértünk vissza a búzánkért, akkor 9,5 zsákot kaptunk volna vissza (a fél zsák búza az éves raktározási költség fele). Lényegében tehát minél tovább marad az élelmiszer a raktárban, annál nagyobb volt a költsége, csakúgy, mint egy parkolóóra esetén. Ezért az emberek igyekeztek nem felhalmozni az ilyen pénzeket, hanem csupán csereeszközként használták; olyan ütemben kereskedtek vele, ahogy az lehetséges és gyakorlatias volt.

Ezek a raktárjegyek helyi pénzként funkcionáltak, és az aranygyűrűkkel, ezüstrudakkal párhuzamosan forogtak.

 

Az egyiptomi és középkori állásdíj különbségei

Bár az egyiptomi állásdíj-rendszer jóval régebbi, mint középkori párja, annál mégis sokkal kifinomultabb. A mérési rendszert hónapra, sőt napra pontosan finomhangolták, ráadásul a valójában felmerülő veszteségek és tárolási költségek fedezésére is szolgált. A középkori renovatio monetae ezzel szemben csak egy durva, egyszeri beavatkozás volt a pénz értékébe, öt-hat évente, egy uraság halálakor.

A középkori állásdíj véletlenszerűsége mind a gyakoriság, mind az adózási szint tekintetében számos visszaéléshez vezetett. Például Szászországban II. János herceg 18 éves uralkodása (1350 –1368) alatt 86 alkalommal nyomtatta újra a pénzét. Egy lengyel földesúr évente négyszer cserélte le az általa kiadott pénzt. Ezek a visszaélések aláásták az egész rendszer hitelét. Az egyiptomiaknak viszont nagyon bevált a saját rendszerük, amellyel még a legkisebb földműves is pénzre tudta váltani termését, ha akarta. A görögök gyakran jegyezték meg, milyen primitív az egyiptomiak által használt pénz (az osztrakon), az egyiptomiak pedig roppant furcsának találták a görögök rajongását az arany- és ezüstpénzek iránt. Ők a nemesfém érméket csak „a hiúság, a patriotizmus és a felvágás kifejeződésének tartották, és nem tulajdonítottak neki különösebb fontosságot”. Az egyiptomiak csak nemesfémtartalmuk miatt fogadták el ezeket az érméket, egyszerű nyersanyagnak tekintve ezeket. Erről az Egyiptomban talált görög érmék tanúskodnak, amelyeket felvágtak, csak hogy ellenőrizzék a fémtartalmukat.

Az állásdíjas, élelemraktározáshoz kötött pénz eredete a történelem ködébe vész. Annyit tudunk, hogy a ptolemaioszi korban (i.e. 332–30) az egyiptomiak az állásdíjas pénzt már régi pénznek tartották.

 

A pénz eredetéről érdekes elméletet olvashatunk a Bibliában:

 

József és az állásdíj

József (valamikor i.e. 1900 –1600 között) bibliai történetén keresztül talán megfejthető az egyiptomi állásdíjas pénz eredete. Azonban nemcsak az érdekes, amit a Biblia tartalmaz, hanem az is, amiről nem beszél.

Józsefet a történet szerint irigy testvérei elárulták, és „eladták Józsefet az izmáelieknek húsz ezüstért. Azok pedig elvitték Józsefet Egyiptomba”. (I. Móz. 37:28). József a fáraó színe elé került, ahol megfejtette a fáraó álmát a hét kövér és a hét sovány tehénről. Azt tanácsolta, hogy a hét bő esztendő alatt halmozzák fel a búzakészleteket, hogy aztán abból éljenek a hét szűk esztendő alatt. A Biblia szerint a fáraót és udvartartását annyira lenyűgözte József ötlete, hogy megtették őt „főgondviselőnek”, amely a fáraó mögötti legmagasabb hatalmi pozíció volt Egyiptomban.

Azonban a történelemből tudjuk, hogy az élelemraktározás az ókori gazdaságok bevett módszere volt, és lássuk be: egy álom megfejtése elég soványka magyarázattal szolgál arra, hogyan emelkedett József ilyen magas pozícióba. Egy másik magyarázat sokkal valószínűbb. Nem lehetséges, hogy József ötletére dolgozták ki az élelemraktározásra alapuló, állásdíjas pénzrendszert, amiért Józsefet az egyiptomi gazdaság megmentőjeként tisztelték?

 

Ezek az osztrakonok legalább 1600 évig szolgáltak a napi kereskedelem csereeszközéül, talán sokkal tovább is. Az állásdíj minden tranzakcióba beépült egy „búzastandard” alapján, és más, hasonló élelmiszerek (gabonák, árpa, bor) tárolásának költségei szerint. Ez a pénzügyi rendszer megmagyarázhatja az ókori Egyiptom kiemelkedő gazdasági erejét.

 

 

Az osztrakonok jelentősége

Meg kell jegyeznünk, hogy bár milliónyi búzaraktározást igazoló osztrakont találtak szerte Egyiptomban, amelyek az általunk vizsgált korból származnak, azonban egyelőre nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy ezek egy állásdíjat tartalmazó pénzügyi rendszer csereeszközeként szolgáltak. Az állásdíjas pénzekről az első nagyobb kutatást 1910-ben az ókori Görögország német kutatója, Friedrich Preisigke végezte, aki az i.e. 332-ben kezdődő ptolemaioszi kortól kezdte vizsgálatát. Kutatása kiterjedt az Egyiptomban talált, görög nyelven papiruszra írt pénzekre is.

Azonban kutatása során Preisigke szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a jóval nagyobb számú és jóval régebbi osztrakonokat. Az osztrakonok széles körű használatát mi sem mutatja jobban, hogy nem kevesebb, mint 1,6 milliót találtak belőlük csupán egyetlen faluban, Medinet közelében, amely egy jó állapotban fennmaradt egyiptomi település.

Preisigke semmiképp sem állítja, hogy az élelem-bizonylatok rendszere az általa vizsgált korban keletkezett volna. A ptolemaioszi korban a rendszer gazdagodott még néhány banki funkcióval, de az élelmiszerért cserébe, a templomokban kapott bizonylatok sokkal régebbről származnak. Azt sem állítja, hogy a pénzt csak papirusz formájában használták. Viszont implicit módon arra következtet, hogy a papiruszdarabok és az osztrakonok ugyanazt a funkciót töltötték be. Kiemeli például, hogy a Nílus deltájánál papiruszokat használtak, Memfisz környékén azonban inkább osztrakonokat.

Preisigke azt is megfigyeli, hogy az adókat osztrakonokban is be lehetett fizetni. Ebből egyenesen következik, hogy az élelembizonylatokat általánosan használták pénzként. Preisigke így ír: „Különösen a falvakra volt jellemző, hogy néhány adót természetben is be lehetett fizetni. A föld tulajdonosa kérhette, hogy a föld bérlője búzában fizesse be a föld bérleti díjának egy részét, amit aztán levontak a díjból”. 

 

Preisigke továbbá pontos megfigyeléseket tesz a búza használatáról az egyiptomi számviteli rendszerben: Úgy tűnik, a hosszú távon tárolt készleteknek létezett egy államilag adminisztrált elszámolási rendszere. Így az emberek egy adott helyen tárolt búzáról szóló csekket kaphattak, amelyet díj ellenében beválthattak búzára egy másik helyen. A tranzakciók láthatóan hálózatban működtek (azaz ha 100 egység búzát kellett A-ból B-be szállítani, és 90 egység búzát B-ből A-ba, akkor csak 10 egységet szállítottak A-ból B-be.

Mivel Preisigke munkája csak egy viszonylag rövid korszakot vizsgál, helytelen lenne arra következtetni, hogy az állásdíjas pénzek a ptolemaioszi korban jelentek meg először. Hangsúlyozandó, hogy Preisigke tanulmánya az egyetlen, amely ezekkel a „nem hagyományos” pénzekkel foglalkozik. Tudomásunk szerint eddig nem sok kutatót érdekeltek a jin-típusú pénzek, legyen szó akár Egyiptomról, akár a középkorról. 

 

 

A grékoromán korszak és Egyiptom fénykorának vége

 

Azt, hogy a pénzügyi rendszer szorosan kötődik a dinasztikus Egyiptom jólétéhez, jól mutatja a tény, hogy az ország évezredes virágzásának vége egybeesett a kettős pénzrendszernek a hódító rómaiak általi eltörlésével. Jelentős és hosszú távú következményeket eredményezett, hogy az állásdíjas osztrakonok rendszerét a „modern” római valutával helyettesítették, amelyre kamatot számítottak fel, s ez általában Rómát gazdagította. Az egész ókori világ által irigyelt egyiptomi gazdaság, amely jóval több, mint kétezer évnyi kivételes jólétet teremetett, néhány generáció alatt összeomlott az új pénzügyi rendszer súlya alatt. Egyiptom az elmaradott országok szintjére csúszott vissza, amelyből máig nem tudott kikecmeregni.

Az általános vélekedés szerint – amely Plutarkhosztól, az i.sz. 1. században élt görög történésztől ered – az ókori Egyiptom gazdagsága pusztán a Nílus ajándéka volt. Azonban a több ezer évig sikeres gazdaság ugyanakkor omlott össze, amikor véget ért a kettős pénzrendszer. A Nílus mindig is ott volt, a birodalom sikereinek csúcsán és a gazdaság visszaesésénél is. A mi elméletünk az, hogy az „ókori világ kenyérkosarának” kitüntető címe legalább részben a vicces kinézetű, állásdíjat tartalmazó osztrakonoknak köszönhető.

 

 

A fentiek az Új pénz egy új világnak című könyvben olvashatóak. Ha érdekelnek a kiegészítő pénzekkel kapcsolatos további érdekességek, akkor ingyenesen a teljes könyvet innen le tudod tölteni vagy megrendelheted a Libri weboldalán.